Ösztöneink ellen

Vezetni nehéz és tanulni kell.
De miért is nehéz?
Mert nem ösztönös, sőt.
Máshogy, másképpen kell csinálni a legtöbb esetben mint amit ösztönösen, reflexból tennénk.
Néhány példa: kátyún gázzal kell átmenni nem fékezve, ha megcsúszik az autó legtöbbször a fékezés rontja a helyzetet stb.
De hogyan is jutott ez az eszembe?
Ma alkalmam volt egy hosszú kocsisorban elég lassan menni ahhoz, hogy a mögöttem jövő kamion kényelmetlenül rámközelítsen - szerencsére elég ritka helyzet, mert kamiont legtöbbször olyanok vezetnek akik nem csinálnak ilyen hülyeséget, de ez mellékszál.
Mi lenne erre az ösztönös reakció?
Amikor egy Scania hűtőrács van csak a tükörben?
Hát ugye a menekülés, el előle - csakhogy nincsen hová, mert mennek előttünk is.
A helyes reakció a lemaradás a sortól - pont ellenkezőleg az ösztönössel!
Minél közelebb jön a kamion mögöttem én annál nagyobb teret hagyok magam előtt.
Így nemcsak a hirtelen fékezés és így a belémcsúszás esélyét csökkentem le, de nehezebben tud beletolni az előttem haladóba is.
Dupla haszon :)

Rugalmas vezetés

Defenzív vezetés.
Az egykori fogalom, amit nekem tanítottak mára elavult, szigorúan véve nem is létezik defenzív vezető:
Így kezdődött: "A tilosat sohasem, néha a megengedettet sem ....." szóval ez azért elég tarthatatlan.
De mit is tehetek azért, hogy jobb és még konfliktusmentesebb legyen a vezetés?
A jelszó: Alkalmazkodás
Illetve én ezt elneveztem "rugalmas vezetés"-nek.
A lényege, hogy a tempómat rugalmasan hozzáigazítom a forgalmi helyzethez, e szerint lassítok / gyorsítok sokszor.
Pl. autópályán ha előzök a belső sávban, gyorsítok ha érkezik valaki mögém és nincs lehetőség kihúzódni - amikor visszatérek kívülre pedig elveszem a gázt, hogy hamarabb haladhassank el mellettem.
Nincs ebben semmi különös igazából, együttműködök és segítem a többi közlekedőt.
Az eredmény kevesebb stressz, nincsen konfliktus.
Az utóbbi fél évben egy kezemen meg tudom számolni, hány konfliktusom volt.
Nyilván vannak olyan vezetők, akik annyira keresik a konfliktust, hogy nem lehet kitérni az útjukból, de azért ők (szerencsére) nagyon kevesen vannak, sőt egyre kevesebben. :)

És még mindig

Még mindig ez a belegyorsítós sztori.
Ma új utakon jártam a Fiestával és gyakorlatilag rendszeressé vált ez a belegyorsítanak; utánam-jönnek,  stb .....
Ennyi érzékeny lelkületű embert!
Merthogy új gondolatom támadt velük szemben, különben nem is született volna meg ez a bejegyzés :)
Megsértődnek.
Megsértődnek, ha megelőzik őket.
Hihetetlen, de ez van.
És egyre több sértődékeny vezetővel találkozom .......  (nehogy már nekem legyen ciki :) )

Neki ciki, nem nekem

Megyünk mendegélek az úton és utolérek egy másik autót.
Haladok egy ideig mögötte, majd egy arra alkalmas pillanatban kiteszem az indexet, kihúzódom, gyorsítok és ....... nem megyek el mellette!
Amikor Suzukival vagyok is megesik, hogy belegyorsítanak, de hogy egy sportkivitelű Fiestát se akarnak elengedni az most új.
Ebben a 150 lóerős kisautóban -ellentétben a Suzukival- simán megtehetném, hogy visszaváltok és lepadlózom. Szinte azonnal 160-180-ra ugirk és a legtöbb autó nem is ellenfél. Meg is szólal a kisördög: "Hagyod? Vesztes vagy?..." és így tovább.
De hagyom.
Nem akarok gyorsabban menni a 90-esben mint óra szerint 105-110 és amikor elég távolra kerül a másik autó visszaindexelek és visszahúzódom mögé.
Nekem kellemetlen ez?
Hát nehogy már!
Ez neki! Neki ciki!
Ez utóbbi gondolat nekem eddig a legjobb az ilyen és hasonló esetek elengedésére.
Áttolom rá, érezze magát kellemetlenül ő, nem én!
Ez a megoldás..
(A konkrét esetben a másik autó tovább gyorsított és elment előlem. Kb. 10km-rel később értem utol, egy teherautó mögött ment. Megelőztem mindkettejüket és nem jött utána már utánam. Elégtételt szolgáltatott az élet, de ezt nem én kerestem, hanem így adódott. A gondolat, hogy "neki ciki" viszont legközelebb is segíteni fog, hasonló esetben.)

Félelmek

Nagyon sok mindent a félelmek vezérelnek. Orvosok, ügyvédek az emberek legnagyobb félelmeit kezelik, ezért emelkednek a többiek fölé.
Utóbbi időben az autóipar is belehúzott a félelmekbe, töréstesztek tucatjai bizonyítják, az új, az biztonságosabb mint a régi.
Mindenki fél.
Ennek felismerése alapjaiban változtatta meg a gondolkozásomat, hozzáállásomat a többi közlekedőhöz.
Vegyünk egy példát: megszűnő sávból a zippzár elvet nem betartva tolakszik át valaki idejekorán a másik sávba.
Régebben ez felháborított volna, tolakodó, agresszív magatartásnak értékeltem.
Pedig szegény csak fél.....
Pánikszerűen menekül be a biztosba, a továbbjutó sávba, mert fél, hogy nem fogják beengedni.
Mintha bárki is ottmaradt volna a megszűnő sávban ......
Ha értelmesen, szerényen és következetesen igyekszünk tartani a zippzárt, figyelünk a többiekre, nem tolakszunk, hanem bekéredzkedünk, magatartásunk nem kirivó és látszik, hogy nem előnyökért akarunk betolakodni, akkor a többi vezető be fog engedni a helyünkre :)
Méghozzá nagyon gyorsan.

Rövidtáv vs hosszútáv

Olyan érdekes, hogy mennyire másként vezetünk rövidtávon és hosszútávon.
Ki ne látott volna már egy hosszabb vezetés alkalmával cikázó / előzgető autót aki aztán egy két kereszteződés után elfordult?
És én is, ha csak pár kilométert megyek, sokszor máshogy vezetek mint amikor 150km-re netán 1200km-re vagy még többre indulok.
Rövid távon nem kell beosztani az energiát, friss vagyok és energikus.
Egy hosszabb útra indulva már nem bosszanthatom fel magam minden apróságon, tolerálni kell a többieket, szükség lesz az energiára 1 (vagy 15) óra múlva is ......
Ahány ember és ahány autóvezető annyiféle gondolat és annyiféle világ.
De egy emberen belül is:
Lakhelyem közelében ugyanazt az utat használom ha 10km-re és ha 1000km-re megyek is. Mégis egészen más lelkiállapotban közlekedek.
Egy 100m-es és egy 50km-es futás startja is mennyire más.
Csak esetemben ugyanott van a start és bár külső szemlélő nem igazán venné észre a különbséget, "belül" nagyon más ......

Sztorik nélkül

Autóvezetésről szinte mindenkinek számtalan sztorija van.
Ki-hogy mit csinált, milyen bosszantó dolgokat tett az úton, mi magunk miket éltünk meg, hogyan büntetett meg a rendőr és még sorolhatnám.
Magam is így voltam ezzel nagyon sokáig, a múltból a mai napig rengeteg sztorit őrzök.
Érdekes módon, ahogy egyre többet vezettem, úgy lett egyre kevesebb "sztori"-m.
Nem is értem, annak idején, napi 4-5km-en hogyan történhetett meg velem annyi esemény amikre máig emlékszem.
Paradox, ahogy a kilométerek gyarapodásával egyre unalmasabban teltek az egyre hosszabb utak.
Mostanában tűnt fel igazán, amikor társaságban (családban és munkahelyen) mesélik a sztorikat, mondom nekik, hogy nekem már nincsenek történeteim, én csak megyek az úton :)
A napokban az jutott eszembe, hogy meglehet, ez nem is olyan könnyű.
Úgy vezetni az úton, hogy szinte minden "sztorit" elkerülni :)